A labirintus ősidők óta a szellemi átalakulás jelképe. Az egyik elképzelés szerint a labirintusforma több egymáshoz kapcsolódó spirál alakzatból fejlődött ki és a halál fogalmához kapcsolódott, feltehetőleg azt az utat szimbolizálta, amely az elhunytra vár a túlvilágon. Mások szerint a sámán szellemvilágban tett utazását jelképezi, egyes köröket végigjárva egyre magasabbra jutva a szellemi szinteken, amit visszafelé az ellentétes irányban tehetett meg.
Későbbi korokban az ábrázolás és a jelképrendszer bonyolultabbá vált, minden kultúra a saját mitológiai rendszerével töltötte meg.
Magát a labirintus elnevezést is két forrásból származtatják. Az egyik szerint III. Amenemhet (i.e. 1855-1808) halotti temploma a névadó (lope-ro-hunit), amely a hawarai piramishoz dél felől csatlakozott. Az épületnek két szinten 3000 helyisége volt és 12 udvara. Kalauz nélkül senki sem igazodhatott el benne, Hérodotosz a piramisoknál is nagyobb csodaként említette.
A másik változat az ógörög labrüsz szótövet feltételezi, ami a minószi civilizáció jellegzetes kétfejű, kétélű, szimmetrikus fejszéjét jelenti. Ez az eszköz eredendően használati tárgy volt, amit a vaskos formájú, használatra is alkalmas darabok mutatnak. A minószi korban a krétai hatalom jelképe, amellyel Minosz király knosszoszi palotáját diszítették.
A klasszikus hétkörös labirintus ábráján láthatjuk a labirintus be- és (egyben) kijáratát, az útvonalat, amelyet körökre bonthatunk. A cél a labirintus közepe, amelyet elérve a táv fele teljesül, ugyanazon az úton visszafelé körözve kell a kijáratig jutni.
A klasszikus labirintust egyetlen vonallal megrajzolhatjuk. A gyermekek játékaiból ismerősek az olyan ábrák, amelyek a ceruza felemelése nélkül megrajzolhatók úgy, hogy ugyanazon a vonalszakaszon csak egyszer megyünk végig. Az így megrajzolható vonalak alakzatát unikurzálisnak nevezzük.
A labirintusok csoportosítását a Labirintus Társaság oldalairól emeltük át. A labirintusok között a készítésükhöz szükséges indító-, vagy alapminta rajza mutatja meg a különbözőséget.
Egy pompejibeli iskolás fiú, talán kétezer évvel ezelőtt, furcsa ákombákomokat rajzolt az egyik ház falára, s aláírta: Hic habitat Minotaurus - Itt lakik a Mínótaurosz.
Az ákombákom a krétai labirintust ábrázolta, ezt a szövevényes útvesztőt, amelyet Mínósz király Daidalosszal, a művészek ősével építtetett. A pompejibeli útvesztő első pillanatra csak vonalak zűrzavara, de ha pontosan végigmegyünk folyosóin, rájövünk, hogy agyafúrt útvesztő bizony.
Kedvelt játékuk ez a régieknek; az idő megszépítette a labürinthoszt, amely valamikor a borzalmak tanyája volt. A krétai labürinthosz mondája valószínűleg a Gortüna melletti kőbányák tekervényes és úttalan föld alatti folyosóin alapul.
Különben a történelem sok ókori labürinthoszról tud, de az igazi, az ősi, a hamisítatlan labürinthosz a krétai volt.
Építése - mint említettem - Daidalosz nevéhez fűződik. Daidalosz (Daedalus), az ókori feltaláló szellem jelképes képviselője, a monda szerint Erekhteiosz athéni király fia volt. Az istenektől kapta a művészet titkait, s oly csodás alkotásokkal lepte meg a világot, hogy seregestül tódultak hozzá a tanítványok; sajnos, nemcsak a művészetek megalapítása, hanem az első művésztragédia is az ő nevéhez fűződik; mert mikor észrevette, hogy egyik tanítványa, Kalosz (Szép), feltűnően tehetséges, művészi féltékenységből megölte. Ezért menekülnie kellett a büntetés elől, s eljutott Kréta szigetére; ott a hatalmas Mínósz király szolgálatába állt. A gyönyörű paloták építésében természetesen bőven akadt munkája, a monda szerint dolgozott a knósszoszi palotában is, de legnagyobb alkotása mégis a labürinthosz.
A labürinthosz falait a labrüsz (kettős balta), a bikaisten ősi jelvénye díszítette: ebből nyilvánvaló, hogy a labürinthosz tulajdonképpen a bikaisten temploma volt. Mínósz király, mikor szörnyeteg fia, a Mínótaurosz megszületett, a monda szerint ide záratta be, s éppen erre a célra építtette a labürinthoszt. A mondának ez az adata világosan utal a bikaisten (vagy legalábbis bikafejű isten) tiszteletére. Mivel pedig az athéniek megölték Mínósz király egyik fiát, a hatalmas király büntető hadjáratot vezetett ellenük, megalázta őket, és arra kényszeríttette a várost, hogy kilencévenként hét fiatal fiút és hét fiatal leányt küldjön áldozatul a Mínótaurosznak. A mondának ebben az adatában a régi emberáldozatok emléke kísért. A labürinthoszba zárt fiatalokat elpusztította a szörnyeteg, vagy pedig megszöktek előle, és az útvesztő kanyargóiban nyomorultul elpusztultak.
Ez a sors várt Athén nagy hősére, Thészeuszra is, aki ugyancsak emberáldozat fejében került a labürinthoszba. Történt azonban, hogy Ariadné, Mínósz király leánya meglátta az ifjú hőst, s meglátni és megszeretni őt már akkor is egy pillanat műve volt. Kétségbeesve rohant a mindentudó művészhez, Daidaloszhoz: adjon neki tanácsot, hogyan menthetné meg szerelmesét, és Daidalosz, a nagyszerű feltaláló, ekkor feltalálta Ariadné fonalát. Thészeusz az egyik labrüszhöz erősítette a gombolyagot, kezébe vette a fonál végét, s addig járt-kelt az útvesztőben, míg meg nem találta és meg nem gyilkolta a szörny Mínótauroszt. Utána aztán a fonal mentén szerencsésen visszaérkezett.
Thészeusz a győzelem után a férfiaknak immár több mint ötezeréves szokása szerint elhagyta Ariadnét, és elvitorlázott, a király pedig felelősségre vonta a művészt vakmerő cselekedetéért, s büntetésül őt záratta a labürinthoszba.
Révay József - Százarcú ókor
Home
E-mail
Mobil
Facebook